ACID DILI

/168 ÓRA VII. évfolyam, 18. szám 1995. május 9./

Riporterünknek azt mondták, hogy ez valami egészen különleges dolog lesz: „Acid House Party”. Átlagos angoltudással, szavanként lefordítva, valami megsejthető belőle, csak éppen az egésznek nincs semmi értelme. TÖRÖK MÓNIKÁVAL mindenesetre előre érzékeltették: valami extravagáns, „bűnös” dologról lesz szó. Kábszer is van az ügyben. Ő, persze, elment a helyszínre…

Ez az izé egyébként a Fiatal Művészek Klubjában zajlik. A helyről illik tudni, hogy – úgymond – az „értelmiséggé válás pszichofizikai folyamatának fontos állomása”. Ide jár a Lennon-szemüveges bölcsészhallgató, a fekete zsákruhás alternatív, a széles vigyorú, harsány mérnökjelölt, nem is beszélve az egzaltált külsejű leendő művészekről. Ebből következően az FMK nem éppen diszkó. Inkább a kivagyiság mércéje.

Mi a jóisten ez?

Az „acidbuli” kezdési ideje este tíz, amit a pénztáros-jegyszedő-kidobóemberen, a programszervezőn és rajtam kívül senki nem vesz komolyan, de legalább könnyedén meg lehet rohamozni egy sört és behúzódni a galérián a magaslesre, megfigyelői státusba. Mégiscsak jobb tengerszint felett lenni, ha elkezd folyni a „sav”, az acid. Éjjel tizenegykor ennek ugyan még semmi nyoma, pedig a sav, ugyebár lyukat képes marni bármilyen anyagba, viszont időközben át lehet élni a magányosság minden stádiumát.
Pillanatnyi figyelmetlenségemet kihasználva huppan le mellém Pánczél Gábor, akiről rögtön kiderül, hogy ő itten a házigazda. Pontosabban a Re:Creation társulat egyik fele. Mindegy, Balla Péterrel ők ketten csinálnak acidbulikat Budapest-szerte. Vidéken még nincs rá igény.
Az is kiderül rövid úton, hogy ez a dolog viszonylag új itt, bár Nyugat-Európában vagy Amerikában van némi hagyománya. Meg hogy valójában zenei irányzat abból a családból, amelybe a techno is tartozik, meg sok más is, de ez már követhetetlen számomra. Közben megszólal valami nagyon hangos és nagyon elektronikus odalenn, de korántsem a meghatottságtól elfúló hangon ordítom a fülébe: mi a jóisten ez?!
Megtudom, ez az a hangzás, magyarul sound, amely meghozta a paradigmaváltást a könnyűzenei életben. Előnye, hogy egy kicsit jobb otthoni számítógéppel bárki képes ilyen zenét alkotni, a piacgazdaságra szakosodott országokban pedig megfelelő szakértői segédlettel négy-öt nap alatt bárkinek lehet kislemeze (CD-je, miegymása). Nem kell hozzá hónapokig tartó stúdiómunkával bajmolódni, hangszereléssel pepecselni, az elektronika ex machina. Állítólag ez az előnye. De mi az az acid?

A pórnép köreiben

Hah, ez valami elementáris kérdés lehet, mert házigazdám igen heves ellentámadásba lendül. Mindenféle szörnyűségek terjednek ugyanis a pórnép köreiben az acidpartikról. Hogy itt a jódolgában magával mit kezdeni nem tudó, anyagilag meglehetősen elengedett aranyifjúság őrjöng, miközben nem lehet látni a marihuánás (meg egyéb) cigik bódulatot keltő füstjétől. Alkohol, nők, férfiak, erőszak, pénz, s a többi. Ebből egy szó sem igaz, mondja Pánczél Gábor re:creation, de már késő, visszavonhatatlanul felcsillan a szemem.
Előző este ment a tv-ben az Egy nap döntöttem – drog helyett az élet, akkor itt küldetés van, kérem szépen, visszatéríteni a romlás felé rohanó ifjakat a végveszélytől, de beszélgetőtársam leint, maradjak már nyugton, a dolog nem erről szól. Ide zenét hallgatni, táncolni, inni jönnek a srácok, és nem is csak ide, az acidbuli vándormutatvány. A komoly drogos nem vágyik társaságra.
Kicsit lelombozódom. Egy árva spéci cigi sincs? Pánczél Gábor szerint ehhez neki semmi köze, de nekem sincs. Ő a zenét szolgáltatja, meg a látványt. A drog magánügy, amíg nem sért másokat, nem rosszabb a piánál.
Odalenn beindul az élet, hullámokban árasztják el a helységet az ifjak, rajtuk kell tartanom a szemem. Éberség.

Szardíniaerotika

Fiatal Művészek Klubja - Re:Creation Acid Party

Elvegyülök. Rosszul teszem. Idelenn még hangosabb a zene. Sodor a tömeg, fogalmam sincs, hogy merre, és főleg, hogy minek. Feldereng, hogy tizenévesen még én is megőrültem ezekért a pillanatokért. Most valahogy nem esik olyan jól ez a szardíniaerotika. Szeretem megválogatni, kivel simulok össze. Itt két – egyébként rendkívül csinos – lány lesz a végzetem légvételileg. Jöjjön inkább a sör és a galéria biztonságot nyújtó magasa. Tülekedés közben úgysem lesz nagy leleplezés, tűt nem lehet sehova szúrni, nemhogy leejteni. Szívni sem lehet.
Na, ez azért így nem igaz, a galériára felérve rá kell döbbennem, hogy most vagy sikítok, vagy rágyújtok én is. Ha harc, hát legyen harc. Meg füstelemzés. Profi nem vagyok, de elég jól lehet azonosítani a cigiket, semmi édeskés vagy egyéb mellékillat, akkor meg minek vagyok itt?
Az amphetaminkészítmények, amelyek egyébként egy ilyen acidbuli alaphangulatát szolgáltatják, amúgy sem szívhatóak vagy szúrhatóak, tabletta formájában kell benyelni. Kellemes, felszabadult érzést kölcsönöznek, mellékhatások nélkül. A zene, amely mintegy mellékesen szól, állítólag a bioritmusra rímel, így együtt a tablettával földönkívüli hangulatot eredményez. A mosolytablettához viszont rengeteget kell inni, no nem alkoholt, nehogy kiszáradjon a delikvens szája. Úgyhogy rajtakapni valakit a „speed”-en nem a tágra nyílt pupilla láttán, hanem a széles mosolya, az ihatnék és a fergeteges fizikai teljesítmény alapján lehet.
Egy ablak kinyílik és tágul a láthatár is. Levegőt! Ezúttal a meglepetéstől. Meglehetősen vegyes a társaság, a szomszéd asztalnál iszogató izomagyúakkal nem szeretnék egy kietlen sikátorban találkozni. A lányokon turbán, puszta fejbőr. Vagy káprázatos gyöngyfonat (á la Uganda, ára nyolc-tízezer forint a fodrásznál, te jó ég, hogyan mossa ezt meg?). A testre feszülő bőrnadrágokra húzva alsónadrág, de miért is ne, ha tiszta és még kis piros szívecskék is virítanak rajta. Akadnak azért hétköznapi sárga esőkabátok is, a többség meg minden további nélkül átsiethetne a Tilos az á-ba vagy máshova, csak hogy fitogtasson. Időnként esznek valami döglött állattal teli szendvicset, fogy a sör, bor, miegyéb. És egymásnak dőlve pofáznak. Lent élő masszaként táncol a tömeg. Perisztaltika.

Ezek itt stokkolják a dzsointot!

És akkor. Úgy fél egy tájban. A sarokban egy igen szolid külsejű, bölcsészhallgató-forma pár elkezd variálni a cigivel. A bolti szálból kiütögetik a belbecset, és valami mást tömködnek a helyére. Rágyújtanak. Körbeadják. És ott is. Sodorják a cigit olyan sodróval. És ezt is körbeadják. Nyomon vagyok. Mindjárt elszabadul a pokol. Ezek itt stokkolják a dzsointot vagy mi. És én testközelből tudósítok róla!
Nem vagyok igazán járatos a drogok hatásmechanizmusában és -idejében, de valaminek már kellene történnie. Tudok várni, ha kell, de ez sok. Na most talán… Igen! Az egyik lány elneveti magát. A bölcsészpár meg veszett csókolózásba kezd. Haza kéne menni. Mazochista hajlamaim kielégítésére átgázolok a táncolókon, még mindig nincs egy darab fecskendő sem. A tánc meg, hát istenem, valaha a valcer is hátborzongatónak számított. Irány a női mosdó. Benyitok, belépek, kiugrom. Nem ez a női? De. Egy srác áll benn és vigyorog, most vagy ő téved, vagy én, a kettő együtt nem megy. Ennek itten valami baja van, így nem lehet vigyorogni. Az orrom alá tol egy gyűrött doboz cigit, hogy kérek-e. Naná, ha így megúszom. Azt mondja: ötszáz! Az enyém mintha olcsóbb lenne a „felturbósítottakról” meg azt hallottam, hogy többe kerülnek. Ez most micsoda? A srác viszont elveszíti minden érdeklődését, és fáradt kézmozdulattal hajt el. És még a vécében sem találok a fertőre utaló nyomot: alufóliát, vattacsomót, vagy más, ijesztő bűnjelet.
Az Andrássy út utoljára a századfordulón lehetett ilyen kihalt. Hazafelé, a töküres, sötét városban vagy ötször igazoltatnak: elsősegélycsomag, zöldkártya, ilyesmi. Mert rendnek, annak muszáj lenni!